A 18. században férfiakat és nőket egyaránt üldöztek azért, mert egyes időszakokban a babonaság, az idegentől való félelem, az emberi butaság és gonoszság a jogszolgáltatás alappilléreivé váltak. A középkor után az újkorban is felütötte fejét a boszorkány-hisztéria.

A 18. században, Magyarországon 2275 perről tudnak a források. Ezekben 4212 embert vádoltak meg boszorkánysággal, és 702 halálos ítélet született. Az őrült emberüldözés Németországból érkezett hozzánk. 1728-ban Szegeden tömeges kivégzéssel vette kezdetét az újkori, magyar boszorkányüldözések sora.

A dokumentumok alapján 1733-tól tudunk halasi boszorkányperekről. Az elsőben özv. Hős Annát és nyolc társát éjjeli boszorkány szeánszok megtartásával, és emberek lóvá varázslásával vádolták meg. Az egyik tanúvallomás így szólt erről: „ketten ültek úgymond rajtam egyszersmind, és Máramarosban nyargalóztak rajtam, pofonn is ütött edgyik, ne vigyázhassak vissza, hogy valamiként valamellyiket megismérhessem, három mázsa sót hoztak rajtam, láttam a sót is hogy tették Hős Panna ágya alá, amely miatt osztán hátam is kisebesedett, mellyet is akkor mindgyárt ujjontában mutattam is Becsületes Eskütt Uramimék előtt; a szemem penig egész nyáron könyvezett a pofon ütés miatt.” Egy másik tanú ezt mondta: „most harmadik esztendeje engem az Füzesi Pusztárol hozott haza először nyereg nélkül nyargalt, azután Farkas György Uram kamarája tetejére vitt fel az holott-is midőn nehezen kapaszkodhattam biztatott is: ne fély tsak mégis jobban kapaszkodj.”

A perekben gyakoriak a meghökkentő „rémmesék”, vagy a már országszerte ismert helyszínek emlegetése, mint például: a farkasokkal és kígyókkal cimborálás, léggyé változó nők, boszorkányszombat a Gellért-hegyen vagy a malmok, ahol pokolbéli dolgokat őrölnek esténként. Ám még ezeknél is keletkeztek meghökkentőbb vallomások. Az egyik halasi perben például: csontok kiszedése élő emberből, majd kútba fojtogatás és nyomorékká tétel szerepel: „1750-ben Pünkösd után bizonyos éjszakán Kőkút nevő pusztán sertésekkel hálván hozzám jött ezen asszony még két asszonnyal. Ilyen kérdést tettek: – aluszol‑e? Mire én feleltem: – nem aluszom. Arra Bosérné azt mondotta: – no gyere velünk. Arra én ismét feleltem: – nem megyek bizony én. Így tovább vélek veszekedvén és magamat nékiek nem engedvén erővel felfogtak és elvittek Balota nevő pusztára, legottan egy kút belé mártottak háromszor, és kihúzván ismét engemet egy darabon elvittek. (…) Bosérné mondá: – ne vigyük el, hanem törjük vagy csontjait szedjük ki… Tovább arra Bosérné mellett lévő asszonyok közül egyike: – ne szedjük – úgymond – hanem vigyük el. Amint el is vittek Kis Szállás nevö pusztára, ahol (…) engemet ott hattak és az miképpen észrevettem, jó hét mérföldnyire elvittek engemet, alig tudtam estve felé azon helyre az hol lefeküdtem, estve visszajönni másnap. … Mindjárt aznap bágyadozni kezdettem, és az hátam harmadnap múlva csomózni kezdett… annak utána újesztendő után való hétvőn 1751. lábaimrul leesvén ez mai napig is csúszó mászó vagyok…”

A perek révén, Halason néhány helynév is beírta magát a boszorkánytörténelembe. A Felsővárosban volt az ún. Boszorkánykút (mai Jókai utca és Dong-éri-csatorna közti területen), ahol a vízpróbákat végezték. „Az áztatásban penig mindenik ez probáltattak közül az égy Thót Gergelyen kivül fel lebegtenek. Probáltattak penig más öreg és Ifju rendü személlyek is ezeken kivül de azok fenégig mind el merültenek és le ültenek az Vizben.” Akik ezt a „próbát” túlélték, azokat valóban boszorkánnyá lehetett nyilvánítani, és az egykori Akasztóhegyen (a mai Szabadság térnél, a katolikus kápolnánál) el lehetett égetni.

Ám ami ezelőtt történt a szerencsétlenekkel az is borzasztó volt. A „legnagyobb” halasi boszorkányper vádlottját Bozsér Gergelyné Csapó Katalint ujjcsavarással, spanyolcsizmával, vízbefojtogatással, hátára égő kénkő helyezésével próbálták rábírni a beismerő vallomásra. Mindhiába. Ám mivel túlélte a kínzásokat, ezért a tanács bizonyítottnak látta a vádat, és 1752-ben hóhér általi kínzásra és elevenen való elégetésre ítélték. (megjegyzés: A helytörténeti írások ezt sokáig az utolsó magyarországi boszorkányperben született halálos ítéletnek vélték, de ez tévedés.)

A megvádolt személyek között számos javasasszony, növényekkel gyógyító ember is volt. Ők lettek a társadalmi feszültségek célpontjai. A perek mögött általában egyszerűen csak rossz szomszédság, kölcsönadás, irigység és helytelen gyógykezelések álltak. Ezekből szőttek - az ismert babonákat felhasználva - tanúvallomásokat illetve vádakat. 1733 és 1759 között 16 embert vádoltak meg Halason boszorkánysággal. Meggyötörve ezzel számos ártatlan embert, családot. A „színmagyar”, „szín-református” város, társadalmi-életmódbeli viszonyokat tekintve alig különböző rétegeinek belső, könyörtelen küzdelme volt ez. A török elleni háború utáni zűrzavar, az újjáéledő babonák, a mesterséges agresszió-keltés és a migráció, mind okai voltak ennek a vérfürdőnek.

1756-tól Mária Terézia magyar királynő akadályoztatta, majd 1766-ban betiltotta a boszorkányüldözéseket hazánkban.

Id. Nagy Szeder István helytörténész, Nagy Czirok László és Klaniczay Gábor történész is a téma elmélyült kutatója (volt). Érdemes írásaikat ebben az ügyben is forgatni.

Végső István