Boyle filmje kiütéses győzelemmel tarolt le minden ellenfelet az idei Oscaron. Nyolc díjat söpört be, és ezek többsége (ebből a mezőnyből) megérdemelt. Mert a Gettó milliomos egy szerethető film, ami épp csak annyira gyötör meg, és épp csak annyira emel fel, hogy ne fájjon nagyon. Boyle végig vigyáz ránk, nézőkre: nem taszít depresszióba a nyomor ábrázolásával, de nem is használ rózsaszín ecsetet, mert ez mégiscsak egy nyomorúságos világ.Ha pedig szegénység, szerelem és szerencse, akkor India: itt harcol Jamal a Legyen Ön is milliomos fődíjáért, a szerelméért, itt küzd a rendőrök és a tajparaszt műsorvezető ellen, és itt próbálja túlélni a bombayi árvák ezer kínját és keservét. Ez nem kevesebb, mint három idősíkot jelent a filmben, amibe száz hollywoodi rendezőből kilencvenkilencnek beletörne a bicskája, de nem így Danny Boylenak. Úgy fűzi össze a három szálat, hogy az eredmény hibátlan szőttes, sok színnel és fénnyel, és nem kevés művészi kosszal.

"Szar az élet!"

Az alapanyag az, amit Los Angelestől Londonon át egészen Bombayig mindenhol használnak; a népmese, amiben a legkisebb fiú elnyeri a királykisasszony kezét. Az út odáig rögös, gyermekprostitúcióval, bántalmazásokkal, vallási ellentétekkel van kikövezve, a jótündérek pedig messze elkerülik ezt a földet. Ezért kerülhetnek  naturalista erőszakjelenetek az álomvilágba, így lesz a dajkameséből szociológiai pontossággal definiált középfölde: már nem leányálom, még nem rögvalóság.  A főhős célja egy, és kristálytisztán meghatározott.  Jellemfejlődésre makulátlanul tisztáknak nincs szükségük. Ugyanakkor a szigorú kasztrendszer, aminek Jamal  a legalján van, újra és újra lecsap rá, elgáncsolja. 
Boyle vizuális repeszbombát dob a nézőre. Minden képet önmagában érdemes lenne percekig nézegetni, de erre persze nincs idő. Dobban a szív, dördül a fegyver és csattan a vágóolló. Őrült tempóban száguld a film, dobál minket egyik ámulatból a másikba. Az ismerős és az egzotikus határmezsgyéjén imbolygunk; a fabula a miénk, a miliő új. Boyle tisztában van a nyugati néző tűréshatárával, ezért Bollywoodból csak a fűszereket importálta. A karton-díszletek előtt zajló táncrevüket elhagyta, hogy a végén egy poén erejéig mégis fejet hajtson előttük. A helybéli gyerekszínészek természetes játéka szimpatikusan sallangmentes, de az angliai születésű Dev Patel színtelen és szagtalan, bamba alakítást nyújt.  Anil Kapoor vérbeli ripacs a show-man szerepében, a Latikát játszó Freida Pinto pedig szép, sőt nagyon szép, de ennyi.

"Szerelem a kolera idején"

A Gettó milliomos erényei egyben hibáinak forrása is; Boyle megteremti egyedi világát (ehhez nagyon ért), ahol bú és bánat, kedv s öröm röpködnek, de végül  inkább a mese habbal érzés marad az emberben. Rohadt egy világ ez – mondja folyamatosan Boyle– majd mindig azon nyomban vissza is vonja, nehogy megfeküdje a multiplex kultúrán edződött néző gyomrát. A történet mértani pontossággal lekerekített vége ugyan lélekemelő és könnyfacsaró, de tipikus kegyes hazugság, szellemi kábítószer. A három vonalon futó hullámvasút lefullad, mikor közös vágányra ér. Húsz perccel a vége előtt kiszámíthatóvá, lapossá válik. Van időnk felkészülni a katarzisra, ami így nem is robban, csak pukkan. Vidámpark ez a film, ahol bemegyünk rettegni az elvarázsolt kastélyba, mert tudjuk,hogy nem lesz baj, és a végén anyuci vattacukorral vár. Isten városa a turistabuszból.   A Gettó milliomost felemelő érzés nézni, és kétségkívül az év egyik legjobb filmje, de nem maradandó élmény.  Vészterhes időkben azonban nagy szükség van a mesére, ami után jobbat alszunk. Boyle filmje kiütéses győzelemmel tarolt le minden ellenfelet az idei Oscaron. Nyolc díjat söpört be, és ezek többsége (ebből a mezőnyből) megérdemelt. Mert a Gettó milliomos egy szerethető film, ami épp csak annyira gyötör meg, és épp csak annyira emel fel, hogy ne fájjon nagyon. Boyle végig vigyáz ránk, nézőkre: nem taszít depresszióba a nyomor ábrázolásával, de nem is használ rózsaszín ecsetet, mert ez mégiscsak egy nyomorúságos világ.